Legnagyszerűbb ANYA
Olvasási idő: kb. 4 perc
Itt most nem a babád, hanem Te vagy a főszereplő! Szeretettel ajánlom az írást Neked, akinek fontos lehet, hogy valaki megértsen Téged, és őszinte elismeréssel adózzon a szülőségedért, a felelősségtudatodért, és hogy minden körülmények között kitartasz.
Az első blog bejegyzésemnek egészen más témát szántam. A babakor zenei élményeiről akartam írni, ami evidens is lenne egy baba-mama klub elindítása kapcsán. Annyit gondolkodtam rajta, hogy végül rájöttem, hogy jelen pillanatban valami még jobban érdekel ennél. Amiről végülis írtam…
… ez pedig az anyaság megélésének nagyon összetett, nagyon érzékeny témaköre.
Ugyan nekem már nagyobbak a gyerekeim 5, 7 és 9 évesek, de még mindig napi szinten érzem az anyaszerep egyszerre letaszító és felemelő, “igavonó” és a fellegekben járó, kétségbeesetten küzdő és győzedelmeskedő voltát.
Közel 10 éve ültem fel erre a hullámvasútra, a mély és magas hullámok a mai napig egymást érik az életemben. Ehhez képest emlékszem, mennyire igaz volt ez a pici gyerekeimmel otthon töltött időszakra.
“Ha szabadnak érzed magad, ha rendben vagy önmagaddal, akkor van esély rá igazán, hogy gyermekednek a legjobbat, legtöbbet adhasd!”
Anélkül, hogy filozófiai magasságokban próbálnám pufogtatni a semmitmondó közhelyeket, saját érzéseimet tudom leírni ezzel kapcsolatban.
Első gyermekem születése után pár hónappal azt éreztem, hogy lassan bezárult a világ körülöttem. Eleinte a kicsi jelenléte olyan csoda volt, ami elnyomott bennem minden negatívumot. Belehelyezkedtem a kisgyermekes családanya eddig ismeretlen szerepkörébe, és határozottan tetszett!
Később viszont jöttek az árnyoldalak. Mintha babámmal mi ketten megálltunk volna a semmi közepén, miközben minden haladt tovább a maga megszokott ütemében. Ez a felnőtt létből kiszakadás engem megviselt.
Rácsodálkoztam viszont rengeteg olyan apróságra, amit addigi rohanó életemben észre sem vettem. Ez voltaképpen jó, de tagadhatatlan, hogy sokszor kaptam magam azon, hogy nagyon szeretnék végre magammal is foglalkozni.
Amikor belenéztem a kisfiam szemébe, elolvadtam a gyönyörűségtől, majd pár perccel később már elérzékenyültem egy nosztalgikus emlék felidézésén.
Amikor még megtehettem, hogy…
…de már nem…
Jelenlét és felelősség ÁLLANDÓAN.
Fotó: A csoda és a felelősség érzése, amikor ránézek…
“Bástya vagyok egy olyan várban, ami nélkülem védtelen. Nem hagyhatom ott, így viszont csak álldogálok mélán, elgondolkodva az életem gyökeres változásain.”
Szorongató szembesülni ezzel, miközben az anyaság csodája, a kisbaba szeretete, kötődése a másik rendkívül fontos pólus. Nem tagadom, zavarba ejtő érzés, melyre sem az iskolák, sem a barátok, sem semmilyen más élettapasztalat nem készítenek fel.
És ilyenkor jön a dilemma, a szembesülés saját esendőségünkkel, hogy mennyire voltunk felkészülve az örök “bástya szerepre”?
Sok anya lelkileg, de akár fizikai értelemben is egyedül marad ezekkel a kérdésekkel, kételyekkel. Ha nem vagyunk rendben magunkkal, simán hibáztathatjuk magunkat azért, mert mindez önzőségnek tűnik (pedig nem az).
A társadalom is valahogy azt sugallja, az anyukának kutya kötelessége csendben és felnőtthöz illő komolysággal végigcsinálni ezeket az éveket, hiszen ő választotta, hát viselje. Ismerős, ugye?
Nagyon sokszor komolyan végiggondoltam, ha már benne vagyok – és milyen jó, hogy így alakult, mert a legmélyebb szeretettel veszem körül 3 kisfiamat -, hogyan lehetne NEKEM IS jó, amellett, hogy a gyerekeknek megadom, ami tőlem telik.
Vekerdy professzor úr szavai ugranak be, aki nagyon találóan érzékeltette, a gyerekek kiszívják a vérünket, rágják a húsunkat. Kell hát, hogy az anya is időnként szabadon lélegezzen…
Szabadság…
Mit tudtam én tenni, hogy a szabadságot érezzem, akár csak néhány percre is? Igazából nem túl sokat. Tapasztalatlan voltam még, az új élethelyzetre sokszor belső szorongással válaszoltam.
Telt az idő, és megszületett második, majd harmadik babám. Lassan átalakultam én is, és a harmadik kisfiamnál – bár több volt a teendő – sokkal kevésbé éreztem a fojtogató levegőhiányt. Talán az is számított, hogy már nem akartam mindenáron tökéletes anya lenni, csak elég jó.
A kérdés viszont azóta sem hagy nyugodni, mert tudom, hogy mit adhat a szabadság a gyerekek mellett. Kezdve onnan, hogy elmegyek egyedül futni, és magam mögött hagyom egy kis időre az egész életemet odáig, hogy kapok egy kedves szót, egy elismerő mosolyt valakitől, minden számít!
Amikor a nap végén visszagondolok, mi is történt velem, apróságok is jelentőséget kapnak. A szomszéd kedves szavai, a Tisza vizén megcsillanó napfény, vagy a tóparton nemesen álló kócsag látványa. Szentimentálisnak tűnik? Nemrég értettem meg én is csak, mindez…
…maga az ÉLET, a BOLDOGSÁG.
Apróságok, melyek régebben nem túlzottan érdekeltek, de most ezek a gondolatok szabaddá tesznek és mosolyt csalnak az arcomra.
Fotó: A természet is egyfajta nyugalmat adhat
Az évek alatt folyamatosan bennem rejlő, kitörni akaró vágy, hogy minden nap erőt, feltöltődést kapjak a körülöttem lévő dolgokból, ha már a helyzetem, a bástya szerepem adott, nem hagyott nyugodni.
Játszótereken, baráti körben, szinte mindenütt azt tapasztaltam, hogy az anyukák fáradtan, idegileg kimerülten, vagy csak amolyan belenyugvó félmosoly mögé bújva igyekeznek a társadalmi és családi elvárásoknak maximálisan megfelelni.
Mint a cirkuszi tányérpörgetők, folyamatosan pörgetjük a tányérokat, igyekezve megtalálni az egyensúlyt, ami olykor szinte lehetetlen. Nincs mit tenni, te akartad… Ezt akartad?
A gond az, hogy ahogy a gyerekeink egyre önállóbbak lesznek, a mi életünk is telik. Nem várhatunk addig, hogy ők felnőjenek, hogy mi végre szabadoknak érezhessük magunkat.
A MOSTban kell megtalálni a kis örömforrásokat, a feltöltődés apró morzsáit, melyek lendületet adnak és békét teremtenek bennünk.
Hogy mik ezek az örömforrások? Sokban függ a személyiségtől is, de én azt mondom, még erőteljesen introvertált típusként is eljutottam oda, hogy emberek között szeretnék végre lenni, kapcsolódni szeretnék másokhoz. Nem akartam, hogy a nap egyetlen várt eseménye az legyen: hazajött végre apa! Ennél többről szól az életünk.
Nekem tehát egy idő után az lett a fontos, hogy találjak olyan anyukákat, akik megértenek. Nem arról van szó, hogy egymás szavába vágva, egymást “túllicitálva” kellene panaszkodni a teher súlyáról, melyet cipelünk.
Sokkal inkább minőségi, előremutató társalgásokra gondolok. Mindannyian tudjuk, mivel állunk szemben, viszont
- új ötletek a gyereknevelésben,
- esetleg tervek, célok megfogalmazása, és persze
- jó sok humor!!
adhat egy újabb lökést. Egymásból lehet erőt meríteni, anélkül, hogy bárki elbagatellizálná a kisgyermekes élethelyzet valóban komoly kihívásait.
Ha vágysz egy ilyen feltöltődésre, 2021. szeptemberétől hetente várlak Téged és babádat egy igazi örömfoglalkozásra! Kérlek, a részleteket az alábbi linkre kattintva olvasd el!
Nem lehet eleget hangsúlyozni a zene fontosságát az életünkben. A gyerekek ösztönösen keresik mindazokat a tevékenységeket, melyek a művészetekkel függnek tovább
Ezeket is érdemes megnézni
